A TÖRTÉNETEM

Végtaghiányos sportoló vagyok, hiszen egy születési rendellenesség miatt alsó lábszárak nélkül és összenőtt ujjakkal születtem. Eddig három paralimpiai játékokon (2008, Peking2012, London2016, Rio de Janeiro) képviseltem Magyarországot a Magyar Paralimpiai Csapat tagjaként. 2019. szeptember 9-én Londonban 100 méter mellen világbajnok lettem, így megszereztem az egyenes kvótát a 2020-as tokiói nyári paralimpiai játékokra, ami nekem már a negyedik lesz.

2004-ben kezdtem el úszni a gerincferdülésem miatt, egy héten kétszer. A következő hónapokban az edzések száma megnőtt kettőről négyre, aztán négyről hatra, a végén már minden nap edzettem, és másfél év múlva teljesítményemmel bekerültem a paraúszó-válogatottba.

Több, mint 15 éve dolgozom nap mint nap az eredményekért. Nehéz ez a hullámvasút, amire felültem. Összeszámolni sem tudom hányszor voltam csalódott, hányszor akartam abbahagyni, hányszor építettem fel újra és újra önmagamat, de egyszer sem hagytam magamat a padlón és talán makacsságból is, de újrakezdtem. Hiszek abban, hogy a munkának kell, hogy legyen eredménye, még ha máshonnan is érkezik, mint amire elsőre gondolunk. Az, hogy Európa-bajnok majd világbajnok lettem és miattam szólt a magyar Himnusz, végül minden pillanatot megért.

Küldetésem, hogy a sztereotíp gondolkodásmódból fakadó falakat ledöntsem. Sokan otthon ragadnak a négy fal között, és nem találják meg a helyüket a társadalomban, mi vagyunk a láthatatlan réteg. Az emberek megbámulnak, mert csak ritkán látnak testi fogyatékossággal élő embereket, de nem vagyok koldus. Megdolgozom mindenért, és még ha én nem is gondolok hátrányként a lábaim hiányára, ők sajnálni fognak, mert idegen számukra.

A szüleim arra neveltek, hogy soha ne ijedjek meg egy váratlan helyzetben, és nem is teszem. Ha valamit a fejembe veszek, azt véghez viszem, akkor is, ha közben kapok pár pofont az élettől. Sokáig azt gondoltam, hogy azért születtem lábak nélkül és összenőtt ujjakkal, hogy paralimpiai bajnok legyek, de most már tudom, azért vagyok itt, hogy kapocs lehessek a fogyatékossággal élő és az “ép” emberek között. Csatorna vagyok az információ és az elfogadás számára. Persze egyszer remélem még paralimpiai bajnok is leszek, mert úgyis addig hajtom magam, amíg van rá esélyem. 🙂

Jelenleg az úszás az életem középpontja, minden más eköré épül fel. A Vasas SC úszója vagyok. A jövőben szeretnék mentorként foglalkozni a testi fogyatékos úszó gyerekekkel a parasportban. Szabó Álmos az edzőm, és Ő vezeti a Vasas Paraúszó Szakosztályt, az első olyan klubot Magyarországon, amely kifejezetten a paraúszók felfedezésére és a kezdő parasportolók profi szintre történő kinevelésére, fejlesztésére szakosodott, nem integrált klubkörnyezetben.

Büszke vagyok rá, hogy segíthetem a munkáját és ehhez az úszó családhoz tartozom.